Hirdetés


Így varázsolt a U2 Berlinben

Így varázsolt a U2 Berlinben

pestpilis.hu

2017.07.22. 18:10

Két és fél órán át szakadó esőben sikerült hibátlanul átadni egy 30 évvel ezelőtt született legendás nagylemez legfőbb üzeneteit. Ott voltunk a The Joshua Tree újjáéledésén.

Berlin, 2017, U2 koncert. Lehet azt mondani, hogy megöregedtek, lehet fanyalogni azon, hogy ez a Bono vox már nem annyira „bono vox” (jó hang), de egy dolgot nem lehet elvitatni: még mindig teljes szívvel és lélekkel képviselik, és át is adják 80 ezer embernek azt, amivel a világ legnagyobb zenészei közé kerültek...
 

Érdemes megnézni a fenti videót 4:42-nél, hogy szakad az eső! Az első szám végétől így szakadt - akkor fedték le Larry Mullent és a dobokat, a többi zenész fittyet hányt az időjárásra - a koncert legvégéig. Teljesen biztos vagyok benne: bárkit megkérdeznénk, aki ott volt Berlinben, azt mondaná: még mindig a hatása alatt van a koncertnek. Jól tudom, mert még mindig itt van velem, nem múlik, és nem egyéni érzés. Leírhatatlan közös érzés. Kijön egy 57 éves rockzenész egy zakóban a pár perces esőszünetben, aztán rászakad az ég, és szakad két és fél órán át. Nem lép az előzenekar útjára („fucking rain!” – nagyon sokszor elmondva egymás után), hanem csak annyit mond: „Ez az eső összeköt minket!” „Köszönöm a kitartásotokat!”

Azzal a végtelen U2-s eleganciával, szeretetosztó költészettel, az egész világra kiterjedő öleléssel végig énekli, végig járja, végig mosolyogja, végig kiabálja a koncertet. Miközben bőrig ázik, és tócsákban felgyűlt vízben jár.

A legvégén, két és fél órával később teljes joggal mondhatja: „Ezt nem fogjuk soha elfelejteni!”

Tényleg nem!!!

Például azt, ahogy megszólít 80 ezer embert, és közben egész Európát: „WE CAN WORK TOGETHER! WE CAN WORK TOGETHER!” Azzal a One című számmal, ami 1992-ben a szerelemből kiindulva évről évre egyre többről és többről szól… Mert olyan világot élünk, ahol egyre többről kell szólnia…

Vagy azt, ahogy a zene által megszólít mindenkit személyesen. Mindenkit pontosan ott, ahol a szíve legrejtettebb zuga van. E sorok írójánál a Joshua Tree lemezzel halad egyre beljebb. És az Exit című számmal beér oda a legmélyére. És akkor kiénekeljük együtt magunkból a 90-es éveket…

Mert az ember fiatal suhancként gyanútlanul megnöveszti a haját, és beleveti magát a legtisztább rockzenébe. Aztán élvezi ahogy a bakelitből kiárad rá a Where the streets have no name a nyugati fekvésű erkélyen napozva a debreceni Nagyerdő egyik utcájában. Aztán azonosul vele, és elindul azon az úton, amit a Pride is képvisel ("One man come in the name of love..."), és amire az Exit főhőse is rálép. Végül ugyanúgy földhöz vágják, és ugyanúgy lerombolják, ahogy azt több U2-szöveg is kimondja…

Most lejátszottuk mindezt egyetlen éjszaka alatt. A One Tree Hillel, a Running To Stand Stillel, Greg Carrollal, a szájharmónika szóval, a Bonós kalappal, a tőlem mindössze 10-12 méterre éneklő, mindenét beleadó ír költővel. Így vált teljessé a kör. Ki tudom mondani, így van ez rendjén. „A kéz, amit felépít, le is rombolhatja”. Nincs ebben semmi drámai, és semmi fennkölt. Ez a természet rendje: ahhoz, hogy fel tudjunk támadni, meg kell tapasztalnunk, meg kell tanulnunk a polaritást, "mélyebbre menni a fehérben és mélyebbre menni a feketében". Azt viszont nagyon jó leírni: világéletemben az maradok, amit a Where the streets have no name képvisel...

Hegedűs Gergely

Galéria

zenerockzeneU2