Bár minden technológiai adottság meglenne hozzá, a meghatározó piaci szereplők nem törekednek tartós termékek gyártására. Sőt, a profitorientáltság éppen arra ösztönzi a gyártókat, hogy a lehető leghamarabb cserélni kelljen az elvileg tartós fogyasztási cikkeket.
A jelenség a hidegháborús időszakban inkább a nyugati gazdaságokat érintette, a szocialista táborban jelen volt a piacon a tartósság. Utóbbira mindenki által ismert példa, hogy a Magyarországon gyártott Hajdu-mosógépek évtizedeken át stabilan tudták nyújtani ugyanazt a minőséget. A rendszerváltás után viszont a téglási cég termékeit kiütötték a piacról az olcsó termékekkel és drága reklámokkal operáló multik, az ő háztartási cikkeik viszont nagyságrendileg kevesebb ideig szolgálnak.
A recity.hu elővette a problémát, és a termékekbe szándékosan beépített elévülésről, valamint a hosszú élettartamú termékek eltűnéséről írt elemzést. A cikkből kiderül, annak ellenére, hogy a gyártók képesek lennének rá, nem kerülnek tartós, hosszú élettartamú termékek az áruházak polcaira.
A probléma gyökerei megdöbbentőek és több mint száz évet kell visszanyúlni a megértésükhöz. Kezdetben a gyártók még a termékek tartósságában versenyeztek egymással. 1895-ben például Shaly megalkotta a hosszú élettartamú villanykörtéket, melyek közül egy 1901 óta, azaz 115 éve működik a californiai Livermore tűzoltóállomásán.
Akár 2500 óra körüli teljesítményt is ígértek egészen 1925-ig, amikor megalakult a Phoebus, az első villanykörte kartell társaság a villanykörte piac szabályozására (tagjai volt többek között a Phillips, Osram). A kartell egységesen 1000 órában határozta meg a villanykörték időtartamát. A gyártókat szigorúan figyelték, és bíróság elé állították azokat, akik ennél többet garantáltak vagy kínáltak. A kartell az 1940-es évekre elérte a célját és a hosszú élettartamú villanykörték feledésbe merültek.
Hasonló dolog ment végbe 1940-ben a Dupont óriáscégnél, amikor bejelentették, hogy feltalálták az örökké tartó anyagot, a nejlont (amellyel az akkori selyemharisnyákat készültek kiszorítani a női gardróbokból). A nejlonharisnya olyan erős volt, hogy egy autót is el lehetett vele vontatni. A mérnökök büszkék voltak, a nők pedig elégedettek. Azonban hamar kiderült, hogy a tartós termékek nem jelentenek jót a vállalat bevételére nézve, hiszen az örökké tartó harisnyát nem kellett sűrűn lecserélni. A mérnököknek tehát újra vissza kellett ülniük tervező asztalaik mellé, és egy olyan terméket kellett készíteniük, ami gyengébb, és amin a szem is hamar felszalad.
A harmadik, időben legközelebbi példát, az Apple adja. Első iPod-jait 400-500 dollárért lehetett megvásárolni, azonban kb. 12 hónappal később az akkumulátorok teljesen tönkrementek, csere akkumulátorokat pedig egyáltalán nem forgalmazott a cég. Két év alatt közel 3 millió darabot adtak el így az iPod-okból, a probléma tehát számtalan embert érintett. A szerencsétlenül járt fogyasztók összefogtak és bíróságra vitték az ügyet.
A per alatt átvizsgálták az iPod akkumulátorok hivatalos dokumentumait. A technikai adatokból, műszaki tervekből, a tesztelések eredményeiből tisztán kivehető volt, hogy szándékosan tervezték 12-15 hónap élettartamúra azokat, és mivel nem voltak cserélhetőek, az egész termék használhatatlanná vált a megadott élettartamon túl.
A pert megnyerték a fogyasztók, akiknek a cég köteles volt kártérítést fizetni. Ezt követően az Apple külön részleget hozott létre az akkumulátorok javítására és 2 évre módosították a garancia idejét.
A beépített elévülés egyik legsúlyosabb velejárója a folyamatos hulladéktermelődés. Ráadásul a keletkezett elektronikai hulladékokat sok esetben nem helyben kezelik, hanem egy fejlődő országba szállítják, például Ghánába, hatalmas hulladéktemetőket hozva létre, melyeknek a környezetre és a lakosságra gyakorolt egészségkárosító hatása óriási. Az ott élő, anyagilag kiszolgáltatott családok – sokszor kisgyerekek, hiszen az apró darabokhoz csak ők férnek hozzá – dolgoznak ezeken a telepeken. Az erre „szakosodott” városok fölött állandó füst gomolyog, mivel ahhoz, hogy az értékes, még eladható fém részekhez hozzáférjenek, először a műanyag borítást kell leégetni – áll a recity.hu cikkében
Abban korszakban, melyben a világ nagyhatalmai vezetésével egyre elszántabb küzdelem folyik az éghajlatváltozás megfékezéséért, az ilyen intenzitású globális fellépés legalább ennyire indokolt lenne a tiszta ivóvíz, a fajok és erdők megmentése, a hulladékhegyek csökkentése érdekében. Utóbbi problémára pedig nem csupán a drága szemétkezelés és a pénzzel támogatott újrahasznosítás kínál megoldást, hanem a fenti folyamatokból kiindulva legalább ilyen fontos eszköz lehetne a beépített elévülést kiiktató vagy legalább visszaszorító szabályozás. A szeméttömegeket nem a kibocsátás után, hanem még a keletkezésük előtt lehetne a leghatékonyabban megfékezni. Nyilvánvalóan komoly érdekeket sértene, és (dollár)milliárdos bevételeket veszélyeztetne a folyamat, de a jelenlegi trend érvényesülése sokkal nagyobb károkat okoz globális szinten, mint amit ezek a veszteségek képviselnének.