Ha elfelejtenéd, miért is jöttél e világra…

Egy alapvetően eszement világban élünk, életellenes folyamatokkal körbevéve, önpusztító forgatókönyv mentén haladva egy gyönyörű bolygón. Mindez egész jól kezelhető mindenféle tabletták, hazugságok, pótszerek vagy épp erős hit és szilárd értékrend által. Hogy ki melyik utat járja, attól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudjuk az alábbi hitvallást, amit egy felvidéki gyógyítótól kaptunk.

Ha hiszel Istenben és/vagy a világ csodáiban, akkor csak éld át őket egyszerre, ha másfajta világnézettel jársz erre, akkor is fogadd szeretettel, egyfajta szépirodalmi élményként, betekintve egy életigenlő szemlélet örömébe, esetleg megtalálva a közös pontokat.

"Köszönöm, Istenem, hogy szerethetek…

Szeretem a fénylő Napot, erőt adó melegével; szeretem sápadt testvérét, a Holdat, mert útját kíséri az éjszakai vándoroknak; szeretem a pislákoló csillagokat, amint édes hunyorgással egymásra és ránk mosolyognak.

Szeretem a fákat, füveket, virágokat, ők az élet hírnökei erdőkön, völgyeken, hegyoldalakon, amint újra meg újra szárba szökkennek, levelüket bontják, és mézillatukkal elbódítanak.

Szeretem a nappalt és az éjszakát, tudván, egyik sem vigadhat a másik nélkül, szeretem jöttét a tavasznak és múlását a nyárnak, az esős őszi napok kopogását és a téli zúzmara csillagrajzolatát ablakomon. 

Szeretem, mert szeretem, Isten fény küldötteit a földön – az embereket, és szeretem Isten valamennyi teremtményét, akiket ajándékként szánt az ember derülésére.

Szeretem a mosolyt, éppígy a bánatot, mert múltával édes az élet, és szeretem a felhők játékos vonulását, hisz nélkülük hogyan merülhetnék el a világ szemlélésében, amikor épp az a dolgom, hogy egy felhőpárnán tovaszálljak a földi bajok felett.

Szeretem a kéket, szeretem a fehéret, a pirosat, zöldet, feketét, sárgát, és szeretem, hogy minden színnek, minden illatnak, minden hangnak varázserőt tulajdonítanak az emberek – és a lélek békés zenéje bájos földi dallammá szelídül, milliónyi hittel, ezernyi pompával. Színek, illatok, képek, dalok és szavak hirdetik, hogy élni jó.

Szeretem az életet, hiszen Te – bárki is vagy – az életem része lettél; szeretem, ha csönget a postás, mert levelet hozott tőled, akit szeretek; és szeretem, ha kattan a számítógép, jelezvén, írtál, és rám gondoltál, mint annyiszor rád én.

Szeretem a gondolat nyelvét, mely összeköt a lelkek fenséges birodalmával. És szeretem Őt és Őket, akik bátorítanak, erőt öntenek belém, ha van hitem, és támogatnak az úton. Szeretem, ha szép napokat adnak, és szeretem, ha türelemre intenek, szeretem szelíd mosolyukat, és dorgálásukat is szeretem. 

Szeretem Istent és az Ő összes teremtményét, az Égen és Földön tevékenykedő lelkeket. Tudván, benne és általa mindenkit és mindent újra szerethetek. Szeretem fenséges igazságát, szeretem világokat mozgató jóságát, örök és tiszta fényét, melyből adakozott nekünk.

Szeretem minden ajándékát – a jót, a rosszat, a jutalmat és a büntetést -, köztük is a legnagyobbat: a kifogyhatatlan életet, mely által újra meg újra szerethetjük Őt és egymást – Őt szeretve mindenkit, és egymást szeretve Őt.

Szeretek hinni, bízni és szeretni – és tudni, hogy az Istentől kapott élet alkotás; szeretek nevetni és belül derülni – tudva, hogy a mosolyt parányi földi létünk legnagyobb ajándékának szánta Ő, biztatva bennünket: éljetek és derüljetek! Köszönöm, Istenem, az életet, hogy megosztottad velünk Mindenedet…

Köszönöm, Istenem, hogy szerethetek…"

(Szentiváni Erzsébet)