2020.06.04, Csütörtök

Hirdetés

Lois Viktor, a kortárs szentendrei művész újra itthon állít ki

szentendre.hu

2016.07.07. 15:11

A hosszú évek óta külföldön élő Lois Viktor, a kortárs szentendrei művészet egyik legeredetibb alkotója ismét itthon állít ki. A Megalázott embervilág című tárlata a Ferenczy Múzeum Szentendre termében látható augusztus hetedikéig.

Hirdetés

Regős István tárlata után újra az abszurd világa kap itt teret. Mosógépdobok mozgatnak ide-oda nagyméretű fabábukat, akik kiszolgáltatottan engedelmeskednek a dobok ritmusának. Ilyenek vagyunk mi is, emberek?

Valamiképpen ilyenek. Az életben az ember megalázása általában két személy között, szemtől szemben zajlik. Vegyük akár a háborút. Az elszenvedett megaláztatás azonban nem ér véget, generációkon át él tovább – a halottaknak emlékművet állítanak, a túlélőkben azonban tovább él a lelki gyötrelem. A kiállításon látható figurák reménytelen helyzetben vannak, hiszen a szerkezetek tehetetlen állapotukban fogják le őket, ám, ha a látogató megnyomja a piros gombot, vagyis elindítja a szerkezetet, ő is részesévé válik a megalázásnak. A gomb tehát a felelősség jelképévé válik.

 

Mindannyiunk felelősségévé? Érzékelik ezt a látogatók?

Sokan nem fogják fel ennek a jelentőségét. Pedig úgy érzem, ma is aktuális ez a jelenség. Számomra ez alapkérdés, ami mindig is foglalkoztatott. A ’80-as években készült művem, Az ember nem csikk, nem lehet elnyomni is ezt a gondolatot hordozta (Asszony címmel állították ki végül). Az emberrel nem lehet így bánni – ez a gondolat, ez az érzés végigvonult az életemen. Mindig fontos volt számomra a szabadság, a függetlenség. Nálunk ez családi hagyomány volt. Apám sem akart beilleszkedni, idomulni, de neki még muszáj volt. Én próbáltam megteremteni a függetlenségemet. Hogy ne legyek soha kiszolgáltatott. Hogy kívül maradhassak a rendszeren.

 

Miképp sikerült ezt megvalósítanod?

Sohasem akartam konfrontálódni, csak fel szerettem volna hívni az emberek figyelmét a rossz folyamatokra. A műveimmel ironikus felfogásban ellenkeztem – nem lehetett másképp túlélni. Minden alkotásommal valamilyen módon ezt akartam kifejezni. Egészen a 2002-es fehér zászlós performanszomig.

 

Mi volt ez a határkő?

A MűvészetMalom udvarán az alkotásaim körében fehér zászló felmutatásával jeleztem, hogy megadom magam. Szeptemberben azután elmentem Tajvanra.

 

A Munkácsy-díj, a kiállítások ellenére miért mutattad fel jelképesen a fehér zászlót, miért adtál fel mindent?

2000 tájára jutottam el addig, hogy elég volt. 1982 óta éltem Szentendrén, részese voltam sok kezdeményezésnek, de ekkor már úgy éreztem, megzavarom az aktuális köröket. A Bükkös-patak partján, a saját magam építette műtermem, a Felhőmosó miatt kezdtek ki. Azzal, hogy nem illik a városhoz.

 

Ez a reakció nem lehetett számodra újdonság, hiszen meghökkentő művekkel, figyelemfelkeltő performanszokkal kerültél mindig is az érdeklődés középpontjába. Tehát ekkor elutaztál Tajvanra, majd az Egyesült Államokban kötöttél ki. Hogyan alakult az életed?

Sikeres lettem. Egy négyhektáros erdőben élek a Boston melletti Actonban tajvani társammal, akit 2000-ben egy művésztelepen ismertem meg. Szinte mindent magam építettem – a házat, a stúdiót. Létrehoztunk itt egy nemzetközi művészeti központot, a Contemporary Arts Internationalt. Ide, a saját kőbányánkba hívunk meg művészeket (magyarokat is), akik pár hónapig itt dolgoznak, s alkotásaikból kiállításokat rendezünk. Képzéseket és szimpóziumokat is tartunk. Elismert művészeti centrummá váltunk az elmúlt évek alatt. Évente megyek Tajvanba, ahol a Tsung-Yeh múzeumban foglalkozom fiatal művészekkel. És évente jövök haza Tatabányára is.

 

A szülővárosodba, amelyhez mindmáig hűséges vagy. Itt, a Bányászati Múzeum egyik épületében kapott helyet alkotásaid állandó tárlata, a Hangfürdő. S létrehoztál helyben egy mindmáig működő fémszobrász alkotótábort is. Mindezeken túl nemrégiben avattad fel Tatabánya–Bánhidán az egykori családi házban azt az alkotóházat, amelyet több év munkájával és sok-sok pénz ráfordításával hozattál rendbe.

Elértem most már egy olyan kort, amelyben már én akarok segíteni a művészeknek a kezdéshez, az alkotáshoz. Elsősorban azoknak, akiknek nincs műterme. Nem akarok új autót, lapos tévét, nem akarom felélni a pénzemet – másoknak szeretnék lehetőséget adni. Ez nagyon fontos számomra.

 

Térjünk vissza a műveidhez, hiszen a kiállításod kapcsán beszélgetünk. Alkotásaiddal egy sajátos nyelvezetet hoztál létre. Nem hagyományos szobrászat a tiéd, sőt az ismert mobilszobrászattól is eltér. Talált tárgyakból szerkeszted, építed műveid sorozatait. Amelyek mindig egy-egy gondolat köré szerveződnek. Fémmel dolgozol manapság, de a kezdetekben a fa volt szobraid anyaga.

A fa természetes volt számomra mint anyag – az öregapámtól kaptam az első szerszámokat, a fa pedig ott volt kéznél. Gyerekkoromban is faragtam mindig, például a háborúsdihoz fegyvereket. Később is magam csináltam a saját tárgyaimat – bútorokat, biciklit, testépítő gépeket.

 

Miért tértél át a fémre?

Miután mindig összetörték a fa szobraimat, elhatároztam, hogy fémmel fogok dolgozni. Eldobott fém alkatrészek, mosógépdobok felhasználásával készítettem a műveimet. Ezek az energia által működtetett mobil alkotások gyakran használati tárgyakként (például az állványszobrok) vagy hangszerekként is működtek.

 

Mindig a szerkezetekhez vonzódtál, elképesztő ötletektől vezérelve építetted fel műveidet a különböző funkciójú alkatrészekből.

Ez a szakmám, 25 évig irodagép-műszerész voltam. Mindig izgattak a mechanikus szerkezetek. A mondanivalómhoz találtam meg az eszközt.

 

A mostani kiállításod egyik kísérő programja volt a hangszerszobraidra épült zenekarod, a Tundra Voice koncertje. A zenének mekkora szerepe van az életedben?

Ugyanolyan önkifejezés, mint a szobrászat. Első zenekarom a Lois Ballast, Nehezék Csoport még a nehéz, nem hordozható hangszerszobraimat szólaltatta meg. 1993-ban, a Velencei Biennálé után alakítottam meg a mai napig működő Tundra Voice zenekart. Évente, amikor hazajövök, próbálunk és játszunk. A Múzeumok Éjszakáján volt egy hangversenyünk, július nyolcadikán este pedig a Vajda Lajos Stúdióban tartunk még egy koncertet.

forrás: szentendre.hu / Rappai Zsuzsa