Mi marad meg egy emberből? Kizárólag a fénnyel teli emlékek…
Ha minden jól megy, ma legalább pár percre elcsendesedünk. Meggyújtunk egy gyertyát, magállunk egy sír szélén. Vagy ha nem vállaljuk a kilométereket és a tömeget, akkor legalább otthon rászánunk egy kis időt eltávozott szeretteinkre. Ha családostul tesszük, akkor még pár szót is váltunk róluk. Sokan álmodni is szoktak velük ezekben a napokban, mintha tényleg megnyílna ilyenkor feléjük egy csatorna, amit a kereszténység mellett más ősi hagyományok is így tartanak.
Egyetlen közös dolog van az ilyenkor feltörő emlékekben: valamennyi szeretettel teli. Emlékszem, mikor nagyapámmal kint aludtam a város melletti telken, korareggel milyen finom virslit sütött nekem, milyen szeretettel készítette, és hogy bennem van még most is az a napfelkelte ott a kertben. Vagy, hogy milyen fergeteges hét volt, amikor a keresztapám elvitt minket a Tiszára, milyen poénokat nyomott, hogy dőltünk a röhögéstől, hogy bömbölt az EDDA a Trabantban, milyen jó volt reggel ébredni a sátorban a folyóparton! Vagy hogy milyen jó volt nagymamámhoz még egyetemistaként is bejárni két előadás között. Milyen finomakat főzött, hogy tudott minden nap más-más régi mondókával, szólással vagy egy jó gondolattal reagálni az aznapi történeteimre.
Kizárólag fénnyel teli emlékek jönnek. Mégpedig azért, mert valójában ennyi marad meg egy emberből. Amit adni tudott. Minden más elporlad a testtel együtt. Ha van üzenete ennek a napnak, akkor ez lehet. Bármekkora mókuskerékben hajtunk, bármilyen kemény pályát is kell bejárnunk az anyagi feltételek megteremtéséért ebben az alapvetően anyagba süllyedt világban, időnként ki kell emelkedünk belőle.
El kell jutnunk egy-egy emberi érintésig. Ami tét nélküli, ami a pénz és a megfelelési kényszer helyett a valódi életről szól. Ami belülről jön, ami örömet okoz nekem, a másiknak és mindenkinek, akit érint.
Ugyanerre utal a halálos betegeket az utolsó hónapjaiban ápoló nővér, Bronnie Ware által írt könyv. Kiderül belőle, az emberek döntő többsége ebben a legvégső szakaszban döbbent rá, hogy mindennel foglalkozott életében, csak azzal nem, hogy éljen! A nővérrel elbeszélgetve ezeket fogalmazták meg: bárcsak dolgoztam volna kevesebbet, bárcsak lettem volna többet a családommal, bárcsak vállaltam volna fel, amit a szívem diktál.
Ha már úgyis az elcsendesedés napja a mai, érdemes önmagunkkal is számot vetni, és megnézni hogyan szaporíthatóak az utánunk maradó fénnyel teli emlékek…
Hegedűs Gergely